Monthly Archives: April 2019

A Mecsek zöld aranya

A MECSEK ZÖLD ARANYA
Írta: Csabai Ferenc
Az elmúlt évek során a szegedi piacon valóságos brand lett a „mecseki medvehagyma”. Hogy aztán tényleg onnan való, vagy sem, talán még az árus sem tudja, aki e csalogató (vagy csalóka) névvel hirdeti a portékáját. Mindenesetre, a termék elé kirakott papírra írt jelző azt sugallja, csak a „mecseki” az igazi, lett légyen akármilyen is az a medvehagyma, bár a tudomány csak egy fajt tart számon, Allium ursinum néven. Tény, hogy medvehagyma sokfelé akad, elsősorban a Dunántúlon, a Dunán innen pedig csak a Börzsöny kapujának nevezett keskeny sávban, a Nógrádi-medencében, de hogy az egyes régiók ízvilága nagyon eltérne egymástól, erősen kétlem. Volt már szerencsém medvehagymát szedni idehaza szinte már mindenhol, ahol nagyobb területeken tenyészik, úgy a Mecsekben, mint a Bakonyban, a Gerecsében és a Zselicben, de még a dégi kastély parkjában is, és nekem, bizony, mind egyformának tetszett, nevezze akárki akárhogy a magyar gasztronómiának ezt az elmúlt két évtizedben szinte kultikussá lett alapanyagát.

A medvehagyma Magyarországon úgy két évtizede került a köztudatba, elsősorban gasztronómiai értékei miatt

Ugyanakkor tény, hogy a medvehagyma hallatán leginkább a Mecsekre asszociálunk, ehhez a szelíd hegyvidékhez kötjük a kora tavasz egyik sztárját, és nem is ok nélkül, hiszen itt találjuk a legnagyobb összefüggő mezőket mind közül. Tényleg lenyűgöző látvány, különösen virágzáskor, a széles szurdokvölgyeket, hegyoldalakat ellepő medvehagyma-mezők burjánzása, csakhogy olyankor, mikor már fehér virágjaival pompázik a növény, nem érdemes tépkedni a leveleit, mert már se állagra, se ízre nem az igazi. Akkora már vége a szezonnak. Úgyhogy szedni még a virágzás előtt kell, ami, normálisnak mondható viszonyok között, amúgy április végére esik. Ám az idei márciusi nyár alaposan felpörgette a kora tavaszi események megszokott, lassú ütemét, és már április elején megjelentek az első, virágot hozó tövek a Mecsekben, és olyan érzésünk volt a hétvégén a hegység medvehagyma-tengerben kanyargó ösvényeit járva, hogy már a huszonnegyedik órában vagyunk, pár nap, és fehérbe borul itt minden. Nem csoda hát, ha kitört rajtunk a „kapuzárási pánik”, és úgy döntöttünk, ha törik, ha szakad, a hétvégén elmegyünk „szüretelni” a Mecsekbe.
Maga a Mecsek gyakorlatilag két nagy tömbből álló hegység, van egy keleti és egy nyugati fele, és mindkettő van annyira lenyűgöző, hogy kár összemérni a szépségüket. Mi ezúttal a nyugati részbe mentünk, Mánfa határába, ahonnan egy tempósabb, 18 km-es körtúrával bejártuk a hegység legnevezetesebb medvehagyma-lelőhelyeit.

Kora tavaszi színek a Nyugat-Mecsekben

A kocsit a főút szélén, egy étterem parkolójába tettük le, áldott időnk van, konstatáltuk a kocsiból kiszállva, és legott megindultunk délnek, a piros jelzésen, a nevezetes Kőlyuk-barlang irányába, be a széles Nagy-mély-völgybe. Mindjárt az út elején szembesültünk az előző napi kiadós eső következményeivel: az agyagos földúton nagy pocsolyákban állt a víz, dagasztottuk is a sarat rendesen, miközben kerülgettük a bizonytalan mélységű tócsákat, és mikor már reménytelennek tűnt a helyzet, egy oldalba felkaptató kis ösvény kínált megoldást, melyen átvágva kikerülhettük a kritikus szakaszt, és szárazon megérkezhettünk a Bikfa-forráshoz, ahol hangulatos kis vizenyős területet „hoztak össze” az itt összefutó vizek. Már ekkor, az út kezdetén tömegesen mutatkozott a medvehagyma, és szinte nem volt olyan szakasza a körtúránknak, ahol hiányolni kellett volna szagos jelenlétét. Lejjebb, az egyébként lezárt Kőlyuk-barlang nyílásához egy szűkre szabott mini sziklaszurdok vezet, érdemes betérni az útról ide, és végigszemlézni a meredek falakat, ahol hatalmas gímpáfrányok öltögetik sötétzöld nyelvüket. Nagy vizek idején még az is előfordul, hogy a meredek falakról időszakos vízesés zubog alá, mint legutóbb, 2010 májusában, na, ilyenkor aztán tényleg „adja magát” a hely, ahogy mondani szokás.

A Nagy-mély-völgyben az ösvény végig medvehagyma-tengerben vezet

Mivel a környék leghíresebb nevezetességét, a Melegmányi-vízesésként is ismert mésztufalépcsőket sem akartuk kihagyni, letértünk az útról, és tettünk egy jókora vargabetűt, egy 3,5 km-es kitérőt kelet felé. Továbbra is friss zöld medvehagyma mindenütt, bevonva völgytalpat, völgyoldalt és hegytetőt, amerre csak ellátni, és a leveleken ott csillogtak a tegnapi eső cseppjei a párától áttetsző, szinte már túlvilági fényben. És a hatás csak fokozódott, hogy így mondjam, mikor megérkezünk az Ágnes-vízeséshez, egy jó másfél méteres mésztufagátról aláhulló zúgóhoz, ahol csak úgy szikráztak a fények az átbukó patak elporló vízcseppjein.

Az Ágnes-vízesés egy termetesebb zúgó

A Melegmányi-vízesés azonban száraz volt, csak oldalvást csordogált egy kevéske víz, a közeli Anyák-kútja nevű forrás táplálta patakocskából, és mivel, szerencsére, jártam itt már párszor, vízbőség idején is, érzékletesen magam elé tudtam idézni a bumfordi lépcsőkön lebukdácsoló patakot. Sebaj, megyünk tovább, fel a panorámaútra, mely fentről kerüli meg a Melegmányi-völgynek ezt az alsó, legszebbnek mondott szakaszát. Az épp hogy levelesedő fák közül szépen ráláttunk az alant meghúzódó völgytalpra, nyáron a dús lombkorona viszont már eltakarja a tájat. A szűk és lejtős ösvény annyira felázott, hogy komoly láb- és egyensúlyozó technikára volt szükség, hogy állva maradjunk a semmilyen kapaszkodót nem nyújtó csapáson, hogy ne bucskázzunk le nagy robajjal a meredek lejtőn a völgy aljára. Hamarosan letudtuk a vargabetűt, kiértünk a Nagy-mély-völgyet átszelő piros jelzetű turistaútra, és mentünk tovább délnek, a bővízű Kánya-forrás felé.

A Melegmányi-vízesést tápláló forrás, az Anyák-kútja. Foglalva: 1952-ben

Úgy terveztük, hogy majd az Országos Kéken nyugatnak fordulunk, és elmegyünk egészen Orfűig, de egy „válságértekezletet” követően – időhiányra hivatkozva – abban maradtunk, hogy megcélozzuk a Mecsek egyik leghangulatosabb kulcsosházát, a Büdös-kúti kulcsosházat, ott fílingelünk egyet, majd északnak tartva, a Lóri-erdészházat beiktatva, felmegyünk Vágotpusztára, Baranya megye legmagasabban fekvő településére (403 m).

A Büdös-kúti kulcsosház kedvelt pihenőhely

A Büdös-kút ottjártunkkor kiszáradt

Így is lett, tempós léptekkel haladtunk északnak, fel egészen a mindössze pár házból álló kis településre. Ha nem tudná, hol jár az ember, Vágotpusztán akár azt is hihetné, hogy valahol Erdélyben van, annyira elvarázsolt már a vidék ennyire bent a hegyekben. És jött az utolsó etap, lecsurogni a parkolóba, a kocsihoz. És itt, a végén jött a lényeg, a medvehagyma begyűjtése, hogy minél frissebb állapotban kerüljön az asztalra. Egy kis erecske partján, egy madárdalos csendes völgyben veselkedtünk neki a nagy munkának, és megszedte mindenki a maga jól megérdemelt adagját.

Vágotpusztai képeslap