Posts in Category: Egyéb

12 óra a hegyekben – Gerecse 50

12 ÓRA A HEGYEKBEN – A GERECSE 50

Írta: Csabai Ferenc

Tavaly ilyenkor, mikor az április végi nyárban azért mégiscsak szintidőn belül poroszkáltunk be a célba, és már 30 km fájt a lábunkban, bizony, nem hiányzott volna még az a 20 km, ami a klasszikus 50 km-es távból lett volna hátra, ha történetesen nem a Gerecse 30-on, hanem a Gerecse 50-en indulunk el Magyarország másodig legrégebbi teljesítménytúráján. (A legrégebbi a Kinizsi 100.) Majd jövőre, esetleg, gondoltuk akkor, és biztos, hogy megyünk, mondtuk idén, mikor február közepén, ahogy meghirdették a túrát, már be is neveztünk online (csak így lehetett) az 50 km-es etapra. És innentől kezdve a kocka el volt vetve, ha esik, ha nem, ha fúj, ha nem, odaállunk megint a rajthoz, nincs visszaút.

Lassan magunk mögött hagyjuk a várost, jöhet a Gerecse!

És esett, és fújt is. Már éjjel felvert bennünket a fákat tépő szél zúgása, az eső kopogása a budai szállásunkon, közel a Déli pályaudvarhoz, ahonnan a hajnali 5.20-as vonattal szándékoztunk átmenni a mintegy egy órára lévő Tatabányára, a Gerecse „fővárosába”, a start helyszínére, hogy a hatórási rajtot követően minél előbb startolhassunk mi is. Nem volt meglepő, hogy hirtelen, az előző napok közel 30 fokos melege után „drámai” lehűlés jött, széllel, esővel, tudható volt előre, hogy átgázol az egész országon egy hidegfront, fent volt a neten, bemondta tévé, rádió, úgyhogy lélekben, amennyire tudtunk, felkészültünk rá, hogy akár végig esőben, sárban csúszkálva, seggen korcsolyázva, átázott bakancsban caflatva nyomjuk le a félszáz kilométeres távot. Kedvtelenül kászálódtunk ki hajnali fél ötkor a mobil ébresztőórájának hangjára a kényelmetlen ágyainkból, kialvatlanul, lehangolva az ablakon túli sötétségben szakadó esőtől, mely nem sok jót ígért későbbre sem. Pedig az időjárás-előrejelzés még napos, pontosabban nem annyira felhős időszakokat is felvillantott bizonyos valószínűséggel, valamikor délutánra, ami, persze, messze elmaradt a 100%-tól, és mivel mi egy olyan országban „szocializálódtunk”, ahol a pohár mindig félig üresnek tetszik, és soha nem félig telinek, nem hittük, hogy ránk is süt majd a nap. Pedig így lett! És hogy mennyire, álljon itt egy részlet a Turista Magazin híradásból: „Sajnos az időjárás-előrejelzés és az éjszakai esőzés több száz nevezőt visszatartott attól, hogy a kora reggeli órákban eljöjjön a Tatabányáról induló kihívásra, illetve tavaszi élménytúrára, de ennek ellenére a 6 órás rajtban már minden adott volt egy kifogástalan túranaphoz.”

Már bent a Gerecse rengetegében, az Öreg-Kovács oldalában

Még esett az eső, mikor esőkabátba bújt szellemekként leosontunk a pályaudvarra a fénytócsás hajnali sötétségben, ahol némi vigaszt azért nyújtott a vonat körül őgyelgő hátizsákos, bakancsos emberek látványa, úgy tűnt tehát, nem őrültünk meg teljesen, illetve nem csak mi őrültünk meg. És a vonaton is csak potenciális gyalogtúratársakat láttunk, ők ültek mindenütt, és hát, akkor, ugye, ennyi ember már nem tévedhet… Míg a vonat haladt, egy csöndes zónázó, az eső verte az ablakot, de már látszott a hajnali derengésben formálódó felhők alakjából, hogy akár még optimisták is lehetünk a folytatást illetően, igaz, takaréklángon égő derűlátással szemléltük az álmos lassúsággal kibontakozó légköri fejleményeket. És láss csodát! Mire befutott a vonat a tatabányai pályaudvarra, az eső elállt, és nem is eredt el aztán egész nap, és még a nap is előbújt olykor-olykor a nagy menetelés során, úgyhogy örömmel konstatáltuk a túra végén, hogy a hajnali „rohadt eső” ellenére azért áldott volt ez a nap.

Pihenő a Kovácsi körtemplomnál (Szent Péter templomrom) kijelölt 2. számú pihenőhelyen

Nekünk valamivel fél hét után sikerült „kilőnünk”, a Szent Borbála téren kialakított rajtnál besoroltunk a tömegbe, „csekkoltunk”, és mentünk a tömeg után, de azért fél szemmel mindig a jelzést keresve, a fehér pöttyöt, ami a Gerecse 50 nyomvonalának jele, felfestve villanyoszlopra, fára, falra, bármire. A hivatalos statisztika szerint: „az 50-es táv résztvevői 2432-en voltak, míg a 30-asok 1550-en, a valamivel később induló 20-as és 10-es távokon 1616-an, valamint 887-en vágtak neki a túrának.” Szóval, mi is ott voltunk a 2432 közt, és nagy lendülettel szeltük át a várost a kora reggeli frissességben, majd, az autópálya alatt átbújva, hamarosan az erdő szélén találtuk magunkat, és pár száz méter után már benne is jártunk a Gerecsében, és úgy fél napon át ki sem jöttünk onnan.

Hosszabb pihenőt tartottunk Tardoson, a Kemencés Fogadó előtt

Folytassuk tovább a fent már idézett híradás egy másik részletével: „Bár a szombati túra során nem volt ragyogó kék ég és talán meleg sem, a kikelet színeiben ragyogó táj és a friss szellő hamisítatlan tavaszi túrával ajándékozta meg a természetjárókat. A terep tökéletesen járható volt, semmi sem akadályozta a résztvevőket a haladásban, a fizikai terheléshez pedig kiválóak voltak a körülmények. Mind ehhez zöldellő erdők, virágos mezők szolgáltattak pompás díszletet, melyben végtelennek tűnő karavánként vonultak a lelkes túrázók.” Nem cáfolnám egyetlen szavát sem a tudósítónak, valóban így volt. És hogy maga a tömeg okozott-e bármi problémát, lévén mégiscsak tömegrendezvényről szó, mi nem panaszkodhatunk. Minket nem bántott, érintett meg annyira, ami másoknak úgy fájt, a Gerecse 50 Facebook-oldalára posztolt egynémely dühös komment szerint, mármint, hogy nagy volt a tömeg, és ebből adódtak bizonyos súrlódások, de már félúton annyira feldarabolódott az emberkígyó, hogy néha hátra kellett néznem, hogy jön-e valaki egyáltalán mögöttünk. (Mert előttünk azért rendületlenül mentek.) „A klasszikus 50-es táv útvonala olyan látványos gerecsei helyszíneket érintett, mint a város határában fekvő János-forrás, az Öreg-Kovács és a Nagy-Gerecse oldala, a Király-kúti rét, a Halyagos-hegy meredek kaptatója, Pes-kő sziklái, vagy a Tatabánya fölé magasodó Turul-szobor, hogy csak párat említsünk a sok közül.” És ezeket mi mind láttuk, mind mellett elhaladtunk.

Virágzik a medvehagyma a Kis-Gerecse oldalában

Lazítás Héreg határában, az 5. számú ellenőrzőpontnál

Az egyik legkeményebb etap: a Halyagos-hegy meredek kaptatója

A 7. számú ellenőrzőpont: Koldusszállás

Szintidőn belül teljesítve! A dicsőségfal előtt felsorakozott 7 fős csapatunk egy fotóra

Összegzésképpen elmondható, hogy tényleg agyban dől el minden, ahogy az egyszerű kalapácsvető mondja, hiszen miért is vonszolná magát az ember a célba, miközben érzi, tudja, hogy már rég meg kellet volna állni, abbahagyni az egészet, de azért csak megy „s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet”, ahogy a költő írja egy teljesen más, a mi szenvedéseinkkel össze sem mérhető szituációban. Az utolsó 20 km már agymunka valóban, a testi fájdalom pszichés tompítása, a test alárendelése a tudatnak, a gondolkodás leszűkítése, minden zavaró információ kiiktatása, hétköznapi önmagunk meghaladása, eltökélt menetelés a cél felé a finisben, amitől sporttá válik az egész.

A Mecsek zöld aranya

A MECSEK ZÖLD ARANYA
Írta: Csabai Ferenc
Az elmúlt évek során a szegedi piacon valóságos brand lett a „mecseki medvehagyma”. Hogy aztán tényleg onnan való, vagy sem, talán még az árus sem tudja, aki e csalogató (vagy csalóka) névvel hirdeti a portékáját. Mindenesetre, a termék elé kirakott papírra írt jelző azt sugallja, csak a „mecseki” az igazi, lett légyen akármilyen is az a medvehagyma, bár a tudomány csak egy fajt tart számon, Allium ursinum néven. Tény, hogy medvehagyma sokfelé akad, elsősorban a Dunántúlon, a Dunán innen pedig csak a Börzsöny kapujának nevezett keskeny sávban, a Nógrádi-medencében, de hogy az egyes régiók ízvilága nagyon eltérne egymástól, erősen kétlem. Volt már szerencsém medvehagymát szedni idehaza szinte már mindenhol, ahol nagyobb területeken tenyészik, úgy a Mecsekben, mint a Bakonyban, a Gerecsében és a Zselicben, de még a dégi kastély parkjában is, és nekem, bizony, mind egyformának tetszett, nevezze akárki akárhogy a magyar gasztronómiának ezt az elmúlt két évtizedben szinte kultikussá lett alapanyagát.

A medvehagyma Magyarországon úgy két évtizede került a köztudatba, elsősorban gasztronómiai értékei miatt

Ugyanakkor tény, hogy a medvehagyma hallatán leginkább a Mecsekre asszociálunk, ehhez a szelíd hegyvidékhez kötjük a kora tavasz egyik sztárját, és nem is ok nélkül, hiszen itt találjuk a legnagyobb összefüggő mezőket mind közül. Tényleg lenyűgöző látvány, különösen virágzáskor, a széles szurdokvölgyeket, hegyoldalakat ellepő medvehagyma-mezők burjánzása, csakhogy olyankor, mikor már fehér virágjaival pompázik a növény, nem érdemes tépkedni a leveleit, mert már se állagra, se ízre nem az igazi. Akkora már vége a szezonnak. Úgyhogy szedni még a virágzás előtt kell, ami, normálisnak mondható viszonyok között, amúgy április végére esik. Ám az idei márciusi nyár alaposan felpörgette a kora tavaszi események megszokott, lassú ütemét, és már április elején megjelentek az első, virágot hozó tövek a Mecsekben, és olyan érzésünk volt a hétvégén a hegység medvehagyma-tengerben kanyargó ösvényeit járva, hogy már a huszonnegyedik órában vagyunk, pár nap, és fehérbe borul itt minden. Nem csoda hát, ha kitört rajtunk a „kapuzárási pánik”, és úgy döntöttünk, ha törik, ha szakad, a hétvégén elmegyünk „szüretelni” a Mecsekbe.
Maga a Mecsek gyakorlatilag két nagy tömbből álló hegység, van egy keleti és egy nyugati fele, és mindkettő van annyira lenyűgöző, hogy kár összemérni a szépségüket. Mi ezúttal a nyugati részbe mentünk, Mánfa határába, ahonnan egy tempósabb, 18 km-es körtúrával bejártuk a hegység legnevezetesebb medvehagyma-lelőhelyeit.

Kora tavaszi színek a Nyugat-Mecsekben

A kocsit a főút szélén, egy étterem parkolójába tettük le, áldott időnk van, konstatáltuk a kocsiból kiszállva, és legott megindultunk délnek, a piros jelzésen, a nevezetes Kőlyuk-barlang irányába, be a széles Nagy-mély-völgybe. Mindjárt az út elején szembesültünk az előző napi kiadós eső következményeivel: az agyagos földúton nagy pocsolyákban állt a víz, dagasztottuk is a sarat rendesen, miközben kerülgettük a bizonytalan mélységű tócsákat, és mikor már reménytelennek tűnt a helyzet, egy oldalba felkaptató kis ösvény kínált megoldást, melyen átvágva kikerülhettük a kritikus szakaszt, és szárazon megérkezhettünk a Bikfa-forráshoz, ahol hangulatos kis vizenyős területet „hoztak össze” az itt összefutó vizek. Már ekkor, az út kezdetén tömegesen mutatkozott a medvehagyma, és szinte nem volt olyan szakasza a körtúránknak, ahol hiányolni kellett volna szagos jelenlétét. Lejjebb, az egyébként lezárt Kőlyuk-barlang nyílásához egy szűkre szabott mini sziklaszurdok vezet, érdemes betérni az útról ide, és végigszemlézni a meredek falakat, ahol hatalmas gímpáfrányok öltögetik sötétzöld nyelvüket. Nagy vizek idején még az is előfordul, hogy a meredek falakról időszakos vízesés zubog alá, mint legutóbb, 2010 májusában, na, ilyenkor aztán tényleg „adja magát” a hely, ahogy mondani szokás.

A Nagy-mély-völgyben az ösvény végig medvehagyma-tengerben vezet

Mivel a környék leghíresebb nevezetességét, a Melegmányi-vízesésként is ismert mésztufalépcsőket sem akartuk kihagyni, letértünk az útról, és tettünk egy jókora vargabetűt, egy 3,5 km-es kitérőt kelet felé. Továbbra is friss zöld medvehagyma mindenütt, bevonva völgytalpat, völgyoldalt és hegytetőt, amerre csak ellátni, és a leveleken ott csillogtak a tegnapi eső cseppjei a párától áttetsző, szinte már túlvilági fényben. És a hatás csak fokozódott, hogy így mondjam, mikor megérkezünk az Ágnes-vízeséshez, egy jó másfél méteres mésztufagátról aláhulló zúgóhoz, ahol csak úgy szikráztak a fények az átbukó patak elporló vízcseppjein.

Az Ágnes-vízesés egy termetesebb zúgó

A Melegmányi-vízesés azonban száraz volt, csak oldalvást csordogált egy kevéske víz, a közeli Anyák-kútja nevű forrás táplálta patakocskából, és mivel, szerencsére, jártam itt már párszor, vízbőség idején is, érzékletesen magam elé tudtam idézni a bumfordi lépcsőkön lebukdácsoló patakot. Sebaj, megyünk tovább, fel a panorámaútra, mely fentről kerüli meg a Melegmányi-völgynek ezt az alsó, legszebbnek mondott szakaszát. Az épp hogy levelesedő fák közül szépen ráláttunk az alant meghúzódó völgytalpra, nyáron a dús lombkorona viszont már eltakarja a tájat. A szűk és lejtős ösvény annyira felázott, hogy komoly láb- és egyensúlyozó technikára volt szükség, hogy állva maradjunk a semmilyen kapaszkodót nem nyújtó csapáson, hogy ne bucskázzunk le nagy robajjal a meredek lejtőn a völgy aljára. Hamarosan letudtuk a vargabetűt, kiértünk a Nagy-mély-völgyet átszelő piros jelzetű turistaútra, és mentünk tovább délnek, a bővízű Kánya-forrás felé.

A Melegmányi-vízesést tápláló forrás, az Anyák-kútja. Foglalva: 1952-ben

Úgy terveztük, hogy majd az Országos Kéken nyugatnak fordulunk, és elmegyünk egészen Orfűig, de egy „válságértekezletet” követően – időhiányra hivatkozva – abban maradtunk, hogy megcélozzuk a Mecsek egyik leghangulatosabb kulcsosházát, a Büdös-kúti kulcsosházat, ott fílingelünk egyet, majd északnak tartva, a Lóri-erdészházat beiktatva, felmegyünk Vágotpusztára, Baranya megye legmagasabban fekvő településére (403 m).

A Büdös-kúti kulcsosház kedvelt pihenőhely

A Büdös-kút ottjártunkkor kiszáradt

Így is lett, tempós léptekkel haladtunk északnak, fel egészen a mindössze pár házból álló kis településre. Ha nem tudná, hol jár az ember, Vágotpusztán akár azt is hihetné, hogy valahol Erdélyben van, annyira elvarázsolt már a vidék ennyire bent a hegyekben. És jött az utolsó etap, lecsurogni a parkolóba, a kocsihoz. És itt, a végén jött a lényeg, a medvehagyma begyűjtése, hogy minél frissebb állapotban kerüljön az asztalra. Egy kis erecske partján, egy madárdalos csendes völgyben veselkedtünk neki a nagy munkának, és megszedte mindenki a maga jól megérdemelt adagját.

Vágotpusztai képeslap

Római-fürdő a Bakonyban

RÓMAI-FÜRDŐ A BAKONYBAN

Írta: Csabai Ferenc

Sokan a Keleti- (vagy Palotai-) Bakony legszebb természeti látnivalójának tartják, és ebben nem is tévednek, szerintem se, a Római-fürdőként ismert vízesést, a Gaja-patak rövid, keskeny, de annál látványosabb szurdokját, Bakonynána és Jásd között. Mivel a természet e megkapó spektákulumának vajmi kevés köze lehet a rómaiakhoz, bizonyára nem feredőzött egyetlen római (katona) sem a vízesésben, pusztán romantikus képzelgés lehet a névadás mögött, így sokkal autentikusabban, sőt, érzékletesebben hangzik a Gaja-áttörés megnevezés. Ennek hallatán valamiféle grandiózus jelenség sejlik fel lelki szemeink előtt, a vad természet munka közben, amint a rohanó víz zúgva-dübörögve szalad a keskeny sziklaszorosban, magas, őrt álló zordon falak közé szorítva, szikláról-sziklára esve, kisebb-nagyobb vízesések egész láncolatát létrehozva.
Nos, tényleg ilyen a Gaja-áttörés is, túlzás nélkül állíthatom, látogatják is a (koca)turisták rendesen, főleg Bakonynána irányából, mert onnan rövidebb az út, nem kell annyit gyalogolni a kocsitól, ugye. Mi inkább egy laza, 12 km-es körtúrára fűztük fel a Gaja-áttörést a hosszú hétvégén, Jásd faluból startolva, végig az Országos Kék mentén, egészen Bakonynánáig, majd onnan részben egy másik úton vissza, Jásdra. A terep könnyű, alig vannak szintkülönbségek, és a novemberi tavaszban igazán kellemes volt körbejárni a Gaja völgyének ezt a népszerű szakaszát.

A Római-fürdő legnagyobb vízesése

Jönnek a turisták vízesést nézni Bakonynána felől

A téma okostelefonért kiált

A Gaja-áttörés szűk sziklaszorosa

Nagy a kísértés egy kis sziklamászásra

Maga a Gaja-patak a Keleti-Bakony legjelentősebb vízfolyása, mintegy 20 km hosszan kanyarog kelet felé, míg bele nem veszik a Sárvíz folyócskába, ami aztán Sióagárdnál a Sióba ömlik, és innen már ismert a víz útja, egészen a Fekete-tengerig. A Gaja a Nagyesztergár környéki források, erek vízét összegyűjtve kap erőre, és indul meg kelet felé, hol csörgedezve, hol zúgva halad a medrében, hol szétterül, hol összeszorul, az Országos Kék viszonylag hosszan, egészen Jásdig követi a tekergő patakot, amin olykor át is kell gázolni, amitől még kalandosabb az út. A Gaja hajdanvolt erejéről leginkább az a három-négy vízimalom, pontosabban azok például turistaszállássá alakított, modern mutációi mesélnek, melyek mellett elhalad a turistaút.

A Gaja-patak egyik csendes szakasza Jásd határában

A Gaját tápláló források közül az egyik legismertebb és leginkább bővizűbb épp a Gaja-áttörés alatt ered, egy hangulatos égerligetben, és Vadalmás-forrásként ismert. Sajnos, a forrásból inni nem lehet, hiába ontja magából a vizet, mert a kifolyóját, ha van, sehol nem találni, különben is vastag avar rejti forrás száját. Persze, aki akarja, „bevállalhatja”, hogy iszik az avar alól kisurranó vízből, tisztának tűnik, de ez, ugye, még nem jelent semmit. Kár, mert a forrás köré szép kis pihenő települt, még újnak tetszenek az esőbeállók, a padok és asztalok.

Csendélet a Vadalmás-forrásnál

A Gaja-áttörés grandiózus jellege leginkább felülről mutatkozik meg, akkor, ha lomb nélküliek a fák, mint ottjártunkkor voltak. És ahhoz, hogy felülről is ráláthassunk a tájra, érdemes egy darabon a Gaja-áttörés kezdetétől induló barlang jelzést követni, ami egy sziklafalból nyíló, eldugott barlanghoz visz, a környék híres betyárja, Savanyú Jóska egykor volt búvóhelyéhez, legalábbis a nép hite szerint. De csak óvatosan, mert a barlanghoz vivő ösvény nagyon keskeny, és közvetlenül a szurdokot szegélyező sziklafalak szélén halad, igazi kecskeösvény, halálos meredéllyel, amit azért nem ártana biztosítani, ha mással nem, láncokkal, ahogy ezt, hogy mást ne mondjak, Romániában már évtizedek óta teszik.

Felülről, a “kecskeösvényről” szépen megmutatkozik a Római-fürdő vízesésrendszere

A Spartacus-ösvény

A SPARTACUS-ÖSVÉNY

Írta: Csabai Ferenc

Most, hogy tartósan beállt az indián nyár, és, októberben szokatlan módon, a frontok is tartósan elkerülnek bennünket, kihagyhatatlan lehetőség kínálkozik ebben az áldott időszakban egy kiadós gyalogtúrára, amit én szombaton abszolváltam is, ezúttal szólóban, a Visegrádi-hegység szívében, leírva egy 15 km-es könnyű kört, Pilisszentlászló és Visegrád között. 2015-ben nagyot szólt, legalábbis a bakancsos turisták körében, hogy jelölt turistaút lett a legendás Spartacus-ösvény, amit addig jószerivel csak a vadászok használtak, amolyan cserkelő ösvény gyanánt.

2015 szeptemberétől már hivatalosan is bejárható a nagy múltú, kultikus hírű, még az 1930-as években létesített egykori vadászösvény, a Spartacus-ösvény

A zöld jelzéssel ellátott, végig szintben, azaz szinte emelkedés nélkül kanyargó kultikus túraút kiváló panorámázó ösvény, szép ki- és rálátásokkal a hegység környező vonulataira, különösen most, az ősz kibontakozó színorgiájában. Még a Duna patkó alakú kanyarulatából is kivillan egy szelet a távolban, az egykori vadászösvény egy szakaszán, ami még inkább fenségesebbé teszi az amúgy is lenyűgöző kilátást.

Távolba a Börzsöny déli nyelve, Dömös fölött. Kilátás a Szarvas-bércről

Érdemes tehát bejárni az átadása óta eltelt három év után is még nóvumnak számító Spartacus-ösvényt, még akkor is, ha az út kezdetén egy tábla felirata inkább elijesztené, mint továbbhaladásra biztatná a turistát: arra figyelmeztetnek, mintegy hivatalból, hogy nehéz szakaszok is várnak ránk, leküzdésük pedig kellő tapasztalatot és felszerelést igényel.

Jó, jó, de azért nem annyira vészes a helyzet

Ez, a terep bejárása után, mondhatom, költői túlzás, még akkor is, ha a legkritikusabbnak mondható részeken egyszemélyesre szűkül az ösvény, alant pedig meredek szakadék tátong. Lényeg, hogy itt is, akárcsak bárhol máshol, ha a hegyeket járjuk, biztos legyen a léptünk, és ne szédüljünk. Az ösvény, hogy így mondjam, ott veszti el panoráma jellegét, mikor egy hangulatos bükkösben a Jenő-kunyhóhoz érünk, ami egy gerendaház lenne, kétszobás menedék, egy echte hütte, ahogy az Alpokban mondják, meg is lehet szállni benne, az ajtaja tárva-nyitva volt ottjártamkor, bekészítve némi tűzifa is a kályha mellé, egyszer akár ki is lehetne próbálni, milyen az erdő közepén “romantikázni”, ha nem zavar bennünket a kunyhó füstös szaga és a rendetlenség, amit az egymást váltó “menedékkérők” hagytak maguk után, jó szokás szerint.

A Jenő-kunyhó kiváló “bivakoló hely” lehetne

Az ösvény vége a Visegrád alatti Telegárthy-rétbe torkollik, és gyakorlatilag itt véget is ér. Látnivaló azonban itt is akad, elsőként  az Ördögmalom-vízesés, amit pár perces sétával könnyen elérhetünk, és megszemlélhetjük, hogyan száguld egy hosszú kővályúban az egyébként a Dunába ömlő Apát-kúti-patak vize. A vízesés fölött, közvetlenül a műút mellett egy másik vízesés is mutatja magát: hatalmas kőtömbök között bukdácsol alá a víz, ahogy szalad lefelé, Visegrádnak, bele a Dunába.

Egy névtelen vízesés az Ördögmalom-vízesés fölött

Pilisszentlászlóra vissza a délnek tartó, piros jelzetű Apát-kúti-völgyben mentem, érintve a Kaán Károlyról elnevezett bővizű forrást, mely még ebben az őszi szárazságban is, mikor tényleg porzott az út mindenfelé, valósággal ontotta magából a vizet.

A kép önmagáért beszél

Az Apáti-kúti-völgy mély szurdokvölgye még ebben a nyári szárazságban is kellően párás ahhoz, hogy a gombavilág “kiviruljon” a kidőlt, keresztül-kasul egymásra rakódott fák korhadó testén, és némi kihívást is ígér a turistautat folyton keresztező patak kövein való átkelés, úgyhogy megvan a “fíling” a visszaúton is.

Hegyikerékpárosok az Apát-kúti-völgyben

Hamisítatlan őszi hangulat az Apát-kúti-völgyben

A 15 km-es táv szintideje kb. 5 óra, amit a jelentéktelennek mondható szintkülönbségek miatt simán realizálni lehet, főleg most, hogy ideálisak a viszonyok a gyalogtúrázáshoz, úgyhogy most lépjen, aki (le) tud lépni.

Szurdok-és gerinctúrák a Kis-Fátrában

SZURDOK- ÉS GERINCTÚRÁK A KIS-FÁTRÁBAN

Írta: Csabai Ferenc

A Kis-Fátra A Tátra-Fátra vidék esszenciája: megvan itt minden, amit a Kárpátok Szlovákián átívelő vonulataitól vár az ember, afféle all inclusive táj. Keskeny és mély, acélpallókkal és -létrákkal, vasláncokkal  és fahidakkal járhatóvá tett szurdokrendszere a Szlovák Paradicsomot idézi; vad, sziklás csúcsai a Magas-Tátra csúcstámadásaiból adnak ízelítőt, sok helyütt via ferrátával segítve az előrejutást; kígyózó főgerincén járva az Alacsony-Tátra fátlan gerincére képzelhetjük magunkat, a gyephavasok világába. Mindez ott van Közép-Szlovákia nyugati felén, közel a lengyel határhoz, Zsolna szomszédságában.

This content requires HTML5/CSS3, WebGL, or Adobe Flash Player Version 9 or higher.

Please enable Javascript!

Kis-Fátra alatt a Kis-Fátra Nemzeti Parkot szokás érteni, mely csak a fele a hegység egész területének, a másik fele, az errefelé tekergő, és a hegységet a Sztercsnói-szorosban szabályosan kettévágó Vág bal oldalán elterülő vidék, jóval alacsonyabb, és turisztikailag sem annyira felkapott, mint a szűken értelmezett Kis-Fátra. A Kis-Fátra elnevezés tehát bizonyos értelemben félrevezető, hiszen a “kis” jelző nem a hegycsúcsok alacsony mivoltát hivatott jelezni, hanem csupán azt, hogy a területe kisebb, mint a vele szomszédos Nagy-Fátráé, ugyanakkor emblematikus csúcsai jóval a Nagy-Fátra legmagasabb hegyei fölé nőttek.

Szép kilátás dél felé, a Nagy-Fátra irányába, a Nagy-Rozsutecról (1609 m).

A szeptember közepén még itt időző nyárban “ugrottunk fel” a Kis-Fátrába, rászánva egy teljes hétvégét, hogy bejárjuk a hegység híres szurdokrendszerét, megmásszuk a Nagy- és Kis-Rozsutec mészkőpiramisát, és tekeregjünk egyet a főgerincen, a Kis-Fátra legmagasabb csúcsa, a Nagy-Kriván (1709 m) érintésével. A péntek délután és még a kora este is ráment az utazásra, aznap már csak pihenésre maradt idő Bellán (Belá), ahol apartmant béreltünk a négyfős csapatunknak, viszont másnap, szombaton már reggel nyolckor lerakhattuk a kocsit a szállásunktól pár kilométerre lévő Hotel Diery parkolójában, a Juraj Jánošík nevű betyárról, az ottani, mondjuk, Rózsa Sándorról elnevezett, három nagy szakadékvölgyet magába foglaló szurdokrendszer (Jánošíkove diery) bejáratában. A Diery-szurdokrendszer valóban a Szlovák Paradicsomot idézi: a szűk, mély, sziklás szorosokban acélrámpák és -létrák, vasláncok és fahidak segítik az előrejutást, miközben hol alattunk, hol mellettünk vadul száguld a patak, sellők, zuhogók és vízesések megunhatatlanul ismétlődő láncolatában. A parkolóból induló kék jelzés pár száz méter után elvisz bennünket az első szoros, az Alsó-szoros (Dolné diery) bejáratához, ahol még szelíd a táj, de kis idő múlva 1-2 m széles, szűk, magas sziklafalak határolta, szinte sötét szakaszába érünk a kanyonnak, amit még követ számos hasonló a szurdokrendszerben. A kék jelzésből kiágazó Új-szorosban (Nové diery), ami jóval vadabb, mint az Alsó-szoros, egyre csak emelkedünk felfelé a velünk szembe rohanó hegyi patak medrét követve. Mielőtt kiérnénk az Új-szurdokból, egy kiálló szikláról megcsodálhatjuk a lent húzódó szakadékrendszer egy szakaszát, amit az itt-ott kiálló kőszálak (cukorsüvegek) tesznek még látványosabbá.

A Felső-szorosban sokszor acélsodronyokba kapaszkodva lehet csak haladni

Mielőtt beértünk volna a Felső-szorosba (Horné diery), egy kereszteződési pontnál (Podžiar) feltűnt körtúránk egyik ékköve, a felhőkből éppen kivetkőző Kis-Rozsutec (1343 m), ekkor mutatta meg magát nekünk az első csúcs, melynek sziklatornyára majd csak a délután folyamán jutottunk fel, a visszaúton, nem is nagyon lévén más választásunk, mivel a turistaút éppen keresztülmegy a tetején. A Felső szoros, az utolsó szurdok volt talán a legszebb, a legvadabb, és ez idézte leginkább a már említett Szlovák Paradicsomot, ami, ugye, egy külön “intézmény” a Tátra világában.

Az acélrámpák kevésbé csúsznak, mint a gerendákból ácsolt fapallók

Egy Szlovák Paradicsomot idéző létrás szakasz a Felső-szorosban

Dél volt már, mire a két Rozsutecet elválasztó nyeregbe értünk, a sok látnivaló, a fotogén táj igencsak lelassította az előre haladást, de hát, úgy is terveztük, hogy jól kinézelődjük magunkat a szurdokokban. A tájra ráült felhőktől nem látszott egyik csúcs sem, a megerősödő szél foszlányokat szakított ki a szürke égből, és éreztük, benne volt a levegőben, ahogy mondani szokás, hogy mire felérünk a Nagy-Rozsutec (1609 m) csúcsára, nem akadályozza semmi a szépnek remélt kilátást.

Ebédidő a Medzirozsutce nevű nyeregben, felhőben

És valóban: ahogy haladtunk egyre feljebb a kaptatón, egyre többször sütött be a fák közé a nap a felszakadozó felhőzet résein, és már érdemes volt megállni egy-egy szakaszon, és gyönyörködni a kitisztuló tájban.

Tisztul a kép: már látszik a táj a nagy-Rozsutecre felfelé menet

A Nagy-Rozsutec (1609 m) lassan előtűnik a ködből

A Nagy-Rozsutecről elmondható, hogy felmenni még hagyján, de lejönni! A csúcsfotó- és csoki után, meg a befogadhatatlanul gyönyörű körpanoráma körbefotózása után, elindultunk lefelé egy meredek, sziklás, sokszor törmelékes és csúszós, vasláncokkal biztosított hegyoldalban, ami jó egy órát vett igénybe, annyira nehéz volt a terep, meg hát, turistából is sok volt, akik bizony nem léptek egyszerre, így sokszor feltorlódott a forgalom, dugók alakultak ki a kritikusabb helyeken.

Nagy volt a hétvégén a forgalom a Nagy-Rozsutecen (1609 m)

Csúcsfotó

A szerencsés “földetérést” követően elindultunk északnak, hogy meghódítsuk a Kis-Rozsutecet (1343 m) is, ami lentről nézve nem tűnt könnyűnek, de, mint kiderült, relatíve könnyen teljesíthető etap volt ez számunkra. És a panoráma onnan is gyönyörű, és jó volt visszanézni a szemközti Nagy-Rozsutecre, amit már legyűrtünk, magunk mögött hagytunk.

A Nagy-Rozsutec (1709 m), immár lentről

Ilyen egy turistaút a Kis-Rozsutec (1343 m) oldalában

 

A kisebbik csúcs kipipálása után már nem volt több “nagy dobásunk”, csendesen, nyugodt tempóban csorogtunk lefelé, kezdetben fenyvesben, majd bükkelegyes fenyvesben, aztán a bükkösöket követően újabb elegyes erő, a gyertyános-bükkös jelezte, hogy már 6-700 m táján járunk, és a távolból kihallatszó zajok már sejtették, hogy hamarosan megérkezünk a parkolóba, ahonnan erre a 15 km-es körtúrára vállalkoztunk.
Másnap, vasárnap, mert megérdemeltük, lanovkával mentünk fel a Nagy-Krivánhoz (1709 m), a Vrátna-völgyi állomásról, hogy a szűkre szabott időnket, volt egy délelőttünk rá, minél inkább “kimaxolhassuk”, és ameddig lehet, elmenjünk a főgerincen nyugati irányba, majd vissza. Mintegy 3 órát töltöttünk a Kis-Fátra tetején, szép napos időben, csodálatos panorámával a környező vidékre, szinte beláttuk az egész Felvidéket, és megpróbáltunk azonosítani néhány kiugró csúcsot a Magas- és az Alacsony-Tátra vidékéről. Hát, ennyi volt, maradtunk volna tovább is, de lejárt az időnk, lejöttünk a lanovkával, és elindultunk hazafelé.

Útban a Nagy-Kriván (1709 m) felé

A Nagy-Kriván (1709 m) tetején

A Kis-Fátra főgerince, nyugati irányban

 

 

Kőkemény Adria: gyalogszerrel Krk szigetén

KŐKEMÉNY ADRIA: GYALOGSZERREL KRK SZIGETÉN
Írta: Csabai Ferenc
Tegyük fel, ha valakinek eszébe jutna, hogy – a változatosság kedvéért – gyalogtúrázzon egyet horvátországi nyaralása közepette, mondjuk, a magyarok által is látogatott Krk szigetén, garantáltan kizökkenti komfortzónájából az a 9 km-es túra, mely a sziget délkeleti csücskéből, Baškából, a nudista kemping bejáratától indul, és a sziget legszebbnek mondott öblét, Vela Lukát (Nagy Kikötő) célozza meg. Az út cirka 4 óra (!) alatt abszolválható is, fejenként 3 liter vízzel, vagyis kőkemény, kihívásokkal teli, ugyanakkor rendkívül látványos terep vár arra, aki hajlandó 9 km-et is gyalogolni egy kis eldugott, kristálytiszta öbölért az egyre erősebben tűző nap alatt. A hely, vagyis Krk-sziget esszenciáját kínálja ez a tengerbe szakadó sziklák peremén, szűk és hosszan kígyózó kanyonban, kopár fennsíkon és csúszós, törmelékes meredek lejtőkön keresztülhaladó, jelzett turistaút, melynek végén megváltással ér fel, ha belevethetjük magunkat a tenger hűs vízébe.

Néhol kecskeösvényen vezet a turistaút, meredek, tengerbe szaladó sziklák oldalában.

Egy a sok kis hangulatos öböl közül, ami mellett elmegy a turistaút.

A 2,5 km-es kanyon bejárata, amit egy ma már időszakos vízfolyás mélyített ki a kopár hegységben.

Kő, kő és kő mindenütt a szűk kanyonban. Meg meleg.

Van, ahol sziklát is kell mászni az időszakos vízfolyás medrében, nem is egyszer.

Távolban a cél: Vela Luka nevezetű beach. Innen még vagy háromnegyed óra lefelé, meredek és kőtörmeléktől csúszós ösvényeken.

Holdbéli táj a kis öblök felett

Érdemes minél korábban indulni, hogy ne a hőségben kelljen végigbotorkálni a vad, néhol már-már holdbélinek tűnő tájon, lehetőleg már hajnalban, így akár 11.00 óra előtt megérkezhetünk az öbölbe, ahol mindenféleképpen gondoskodni kell valami árnyékos búvóhelyről a “kritikus” 11.00 órától 15.00 óráig tartó időszakra. Természetes búvóhelyül az úgynevezett abráziós fülkék szolgálhatnak, ezek azok a kisebb-nagyobb mélyedések a partszegélyen, melyeket a hullámverés vájt ki a part kőzetanyagából. Vela Luka partjait – megítélésem szerint – finomszemcsés üledékes breccsa építi fel, amit relatíve könnyen kimoshat a tenger, így nem csoda, ha több emeletnyi magasságban fülkék vannak mindenütt. A fülkékben azonban a környéken legeltetett birkák is szívesen tartózkodnak a szieszta idején, és fesztelenül telepotyogtatják ürülékükkel, így aki eme búvóhelyek valamelyikét nézi ki magának valamelyik “emeleten”, az számoljon vele, hogy az örökpanorámához birkaszar is jár.

Körpanoráma a nógrádi várból

KÖRPANORÁMA A NÓGRÁDI VÁRBÓL
Írta: Csabai Ferenc
Jó két hónapja már jártam itt, a Börzsöny keleti végein, de akkor, bár tervben volt, nem sikerült felkapaszkodni Nógrád romjaiban is impozáns várába, így most, hogy megérett rá az idő, úgymond, törlesztettem magamnak ezt az adósságomat. Hogy sportértéke is legyen a dolognak, a Nógrádot is útba ejtő „kis pirossal” nem döcögtem el a célállomásig, hanem leszálltam három állomással előbb, hogy Magyarkútról kilőve, erdőn-mezőn át, végül 16 km-t a lábamba rakva, tegyek egy kört, melynek legnagyobb „dobása” kétségtelenül Magyarország legrégibbnek mondott kővára, a nógrádi vár volt.

Irma-forrás, leánykori nevén: Magyar-kút

 

Az Országos Kéken tovább, a vár felé

A délről északnak tartó menetelés során a vár előtt csak egy panorámázó hely akadt, a szép kilátást adó Nagy-Kő-hegy (383 m), valóban szép kilátással nyugati irányba, a Börzsöny belsejébe, sőt, még a Dunakanyar végét is el lehet innen csípni, még a visegrádi fellegvárból is kivehető valami.

Kilátás nyugat felé a Nagy-Kő-hegyről

A szabadon látogatható várról meg aztán teljes a körpanoráma, a falmaradványok mentén bejárható az egész terület, és lehet találgatni, az éppen melyik hegy ott, vagy mi is a neve a távolból felsejlő településeknek. Szabadon kószálhat tehát az ember tekintete a tájon, mintha egy magas hegy csúcsán állnánk, pedig még 300 m magas sincs az a vulkáni kúp, melynek tetejére szláv népek kezdtek el építeni hatalmas kővárat egy földvár helyére, amit Novigrádnak, azaz Újvárnak neveztek el, még Szent István király idejében.

Romjaiban is impozáns a nógrádi vár, körpanorámával a környékre

Végül a vár pusztulásához nemcsak a „történelem viharai” járultak hozzá, hanem egy igazi vihar is: 1685-ben villám csapott az öregtorony lőporraktárába, ami ettől felrobbant, és romba döntötte a várat. Ami megmaradt, azt meg a kurucok rombolták tovább, nehogy a császári csapatok újjáépíthessék. Így, miután a vár hadászati jelentősége megszűnt, már csak a környék lakosságán és az időjáráson múlott, mennyi kő marad a helyén. A visszaúthoz a legkényelmesebb lett volna lemenni a nógrádi állomásra, és megvárni, míg befut Piroska, a jó öreg vicinális, de hogy tétje is legyen a dolognak, én inkább bevettem magam a Börzsöny most éppen turistamentes rengetegébe, hogy egy 6 km-es etapon, a vonat indulásáig hátralévő másfél óra alatt leérjek Szokolyára, egy, szó szerint az erdő kellős közepén megbújó világvégi állomásra. Közben a szél által összeterelt fellegekből kiadós zápor lett, amitől csak még hangulatosabb, kalandosabb lett a finis, mondhatni, így lett kerek a történet.

Csoportos tuskógomba

Dél-börzsönyi kilátások

DÉL-BÖRZSÖNYI KILÁTÁSOK
Írta: Csabai Ferenc
Az ország egyik legszebb, sokak szerint a legeslegszebb gyalogtúráját a Dél-Börzsöny kínálja, a félkör alakú Duna-szoros fölött, sok szép kilátással a Duna nevezetes kanyarulatára. Célszerű valamelyik hétköznap bebarangolni a Börzsönynek ezt a Dunáig kinyújtott nyelvét, ilyenkor errefelé, ahogy a költő mondaná, csend honol, ekkor garantált leginkább a nyugodt elmélyülés a grandiózus tájban. Igazából mindegy, hogy honnan indulunk a „nagy kanyar” mentén, bármelyik település ideális kiindulópontnak tetszhet a Duna bal partján. Én Nagymarost választottam, és, a vonatról leszállva, egyből bele is ütköztem a sárga sáv jelzésbe, ami rövid „falunézés” után bevitt egyenesen az erdőbe. Mindjárt zenés fogadtatásban volt részem: kabócák reszelték a mondókájukat veszettül, amitől egyből rám tört a „mediterrán fíling”, mintha az Adria partján járnék valami fenyőerdőben. És ez az érzés kitartott végig, akárhol bukkantam is fel a „dzsungelben”, a láthatatlan kabócák mindenütt „nyomták a show-t”. Az első nagy attrakcióra nem kellett sokat várni, úgy félóra múltán már kint is álltam a vegyész és biológus, többek közt az élet meghatározásának egyik lehetséges definícióját adó Gánti Tibor (1933-2009) emlékének szentelt természetes kilátópont szikláin, és lenézhettem az itt egyébként keskenynek tűnő Dunára, ami nem is csoda, hiszen itt szorul be legnagyobb folyónk két hegység, a Visegrádi-hegység és a Börzsöny közé, ezért is találó a Duna-szoros elnevezés.

Szép kilátás a Gánti-kilátó nevezetű sziklás meredélyről, szemben a Visegrádi-hegység

Szemben, a Duna jobb partján tehát a sokak által „lepilisezett” Visegrádi-hegység tömbjei magasodnak, szépen kivehető a Prédikálószék (639 m), a jobbról rá felfutó oldalgerinccel, ahol a nevezetes Vadálló-kövek sorakoznak. Innen tovább a Remete-barlang felé mentem, sárga barlang jelzésen. Tavaly májusban, a szemközti Dömös kavicsos folyópartján állva már szemeztem a barlanggal, odáig lelátszik ugyanis a meredek hegyoldalban nyíló nagy szája, és, gondoltam, megnézem majd magamnak ezt a barlangot is alkalmasint. Hát, most jött el az ideje.

A kép önmagáért beszél

A barlanghoz nehéznek mondott út vezet, ami leginkább esős időben értelmezhető, a csúszóssá vált, erősen oldalvást lejtő keskeny ösvény miatt, hiába megy „szintben” az út. De vannak sziklás etapok is, ezek a leghangulatosabbak, különösen ott, ahol egy „drámai” sziklaleszakadás alatt kőtömbök között, kőtörmeléken tekereg az út, és a nagyobb sziklákon, kövekből kirakva, „kőbabák” ülnek, magashegységeket idéző hangulatot adva a tájnak. Az eleinte bazilita, vagyis bizánci rítusú katolikus szerzeteseket, majd „a testtel, a világgal és az ördöggel” harcolni megtanult bencés szerzeteseket rejtő barlang ma „toplistás” bivakoló hely, lehet itt aludni, tüzet gyújtani, és élvezni a lenyűgöző örökpanorámát, amit ez a különleges hely kínál.

A Remete-barlang és egy kőfülke a sziklafal oldalában

Keretbe foglalva: a Prédikálószék a Duna szemközti oldalán, egy kőfülkéből kitekintve.

A Remete-barlanggal nem fogytak el a kilátások a Dunára, északnak tartva, Zebegény irányába, akadt még pár, aminek, ugye, nem lehetett ellenállni. Forrásvizet egyedül az Ernő-forrás adott, igaz, csak csordogálva, a 16 km-es körtúra során, ami így is nagy szó, mert a Dél-Börzsönyre amúgy sem jellemzőek a bővízű források. A legteljesebb kilátásért fel kellett mászni a Hegyes-tetőre (482 m), itt áll a még 1939-ben emelt Julianus-barát-kilátó, amit azóta felújítottak.

A Julianus-barát-kilátó a Hegyes-tetőn (482 m)

A körpanoráma majdnem teljes, szépen át- és belátni a Duna kanyarját, látni, ahogy jön nyugatról, a szlovák határ felöl, majd eltűnik délen, a szemközti hegy, a Szent-Mihály-hegy (484 m) takarásában, aztán újra előbukkan, immár keletről, és folyik a visegrádi fellegvár alatt, tovább, Vác felé.

Kilátás a Julianus-barát-kilátóból: a Duna vonala, amint a szlovák határ felől közelít.

Az út végére már csak a Szent-Mihály-hegy legyűrése maradt, ami egy nyeregből felkaptatva nem is ment olyan nehezen, annál inkább kellett figyelni lefelé menet, a meredek, sziklás ösvényen, igazi bokakarbantartó szakasza volt ez a túrának. Summa summarum: felért egy vérátömlesztéssel ez az egész napos túra, és a Duna látványa a vad meredélyekről kimosta fejemből az összes szemetet.

Gerecse 30 – teljesítménytúra. És egy ráadás

GERECSE 30 – TELJESÍTMÉNYTÚRA. ÉS EGY RÁADÁS
Írta: Csabai Ferenc
Medvehagyma-virágzásra érkeztük a hétvégén a Gerecsébe, hogy szombaton 7.30-kor mi is elstartoljunk az ország legnépszerűbb teljesítménytúráján. Így, elsőre, óvatos duhajként a 30 km-es távnak vágtunk neki, ígéretet téve magunknak, hogy legközelebb majd „bevállaljuk” a leghosszabb, 50 km-es kört. 8 óra volt a szintidő, ami ütemes, de kényelmes gyaloglásra adott lehetőséget, könnyen legyűrhető emelkedőkkel és ereszkedőkkel. Pihenni, sőt még kocsmázni is futotta a szintidőből, úgyhogy nemcsak „zúzásból” állt a túra, volt idő fűben, tó partján leheveredni, dumálni, marháskodni. Az áprilisi dögmelegben, közel 30 fokban, hamisítatlan nyári hangulatban komótosan koptak a kilométerek, miközben a Gerecse 30-ra regisztrált közel 900 fős mezőny alaposan felszakadozott, mindig csak néhány fős csoportok baktattak előttünk, vagy maradtak el mögöttünk, néha úgy tűnt, hogy rajtunk kívül már nincs senki a „placcon”, pedig célba éréskor, 15.15-kor, mint kiderült, voltak még pár százan mögöttünk. A 30-as kör felét erdőben, a Gerecse peremén, a másik felét pedig nyílt terepen, a Tata és Tatabánya közötti laposon, az Által-ér mentén tettük meg. Ha 30 km-et belerak az ember a lábába, azt bizony már megérzi, de ez nem vette kedvünket attól, hogy másnap, vasárnap „rádolgozzunk” még egy kicsit a teljesítménytúrára, és a csapatból ketten bevettük magunkat a Gerecse hegység szívébe, hogy egy 25 km-es körtúrával bejárjuk a Nagy-Gerecse (633m) környékét, és hogy felmenjünk a hegység névadó tetejére, ha már ott járunk. Maga a Gerecse, a Dunazug-hegység tagja, kevésbé ismert a gyalogtúrázók körében, valamiért „kiesik”, nem úgy, mint a Duna hónaljában megbújó többi hegység, a Pilis, a Visegrádi- és a Budai-hegység, pedig látnivaló akad itt is bőven. Vannak itt virágos rétek szélén fakadó, foglalt források, még a rómaiak idejében megbontott, messziről vöröslő kőfejtők, pazar kilátópontok, rálátással a Duna vonalára és még azon is túl, medvehagymával teli sziklás oldalak és lapos hegytetők. És csend és madárének és jó levegő. Mi kell még?

Hegymenet a Gerecse 30 elején, a Halyagos (445 m) oldalában

Virágzik a medvehagyma a Kis-Gerecse (497 m) sziklás keleti oldalában

Király-kút, Héreg határában.

Körpanoráma a Kis-Gerecse oldalában felhagyott kőbányáról, függőlegesnek tetsző fala ma kedvelt sziklamászó hely.

Ammonitesz-teríték egy tardosi ház udvarában. (A kakukktojás egy tűzköves mészkő.) Korai képviselőik mintegy 400 millió évvel ezelőtt jelentek meg, és viszonylag gyors evolúciójuknak köszönhetően 1-2 millió év alatt újabb és újabb nemük alakult ki, ennek köszönhető a “teríték” nagy változatossága is. Az ammoniteszek a dinoszauruszokkal együtt kb. 65 millió éve haltak ki.

A Dél-Bükk időszakos forrásai

A DÉL-BÜKK IDŐSZAKOS FORRÁSAI
Írta: Csabai Ferenc
Még húsvét előtt, nagycsütörtökön és nagypénteken bevettük magunkat a Bükkbe, hogy mi is felkeressük a hegység turistacsalogató időszakos karsztforrásait, és végre lássuk őket, egytől-egyig, „működés közben”. A listán, amit divatos kifejezéssel élve, akár bakancslistának is nevezhetnénk, négy kipipálásra váró név szerepelt: 1. Vörös-kő-alsó-forrás, 2. Vörös-kő-felső-forrás, 3. Fekete-len-forrás és a negyedik, egy forrásbarlang, az Imó-kő-forrás. A Teremtő úgy rendezte el, mellesleg jó oka volt rá, legalábbis hidrogeológiai értelemben, hogy ezek mind ott legyenek, némi túlzással élve, egy kupacban, a Bükk-fennsík déli peremének drámai sziklaleszakadásai, a nevezetes „kövek” (Három-kő, Tar-kő stb.) alatt, Felsőtárkány határában. (Mellesleg e jeles források működését biztosító hidrogeológiai viszonyok a mai napig nem tisztázottak teljes bizonyossággal, így a források megindulásának előrejelzése nagyon bizonytalan. Annyi tapasztalatokból tudható, hogy általában a hegységben, különösen a Bükk-fennsíkon lehulló hó elolvadásának hatására felduzzadó bükki karsztvízszint indítja el őket.) Ha nagyon kilépünk, és bírjuk a szintkülönbségeket, akár egy egynapos körtúrára is felfűzhetjük valamennyit, de mi azért annyira nem siettünk, ha már négy órát autóztunk odáig (meg vissza is, persze), így két napra „dobtuk szét” a híres desztinációkat.

A turisták körében nagy népszerűségnek örvend az időszakos Vörös-kő-alsó-forrás

A Vörös-kő-alsó-forrással kezdtük, a „gejzírrel”, mely megnevezés totálisan téves ugyan, hiszen a legközelebbi aktív gejzírig egészen Izlandig kéne mennünk, de a jobb napokon akár másfél méteres magasságba kilövellő forrás sok turistát gejzírre emlékeztet, nem meglepő módon. Azonban a Bükk talán legnevezetesebb forrása nem volt mindig ennyire látványos, a nagy mutatvány végül is emberi kéz műve, hiszen ha a 70-es években nem építenek be a forrás szájába egy felfelé mutató, szűk, csőszerű nyílást, ami még most, csorbán és ferdén is nagyon természetesnek hat, akkor a Vörös-kő-alsó forrás még mindig csak egy kis forrástóban buzgárként „bugyborékoló” vízfolyás lenne. A nagycsütörtökön nekem éppen derékmagasságig érő forrásig egészen a Vörös-kő-völgy északi végébe, szinte a völgyfőig kell menni, ez Felsőtárkánytól 8 km (ebből 5 km-t erdei vasúttal is meg lehet tenni), széles völgytalpon, amit ilyentájt, kora tavasszal a csobogva suhanó Vörös-kő-patak tesz még hangulatosabbá. Jellemző módon ugyanis a fent listázott források csak most, március-április környékén adnak vizet, úgy 2-3 hétig, hóolvadást követően, ha volt elég hó a télen, márpedig az idén volt, február végén és még március közepén is, ha emlékszünk rá.

A derékig érő Vörös-kő-alsó-forrás turisták nélkül

Hogy milyen lehetett a gejzírként magasba törő forrás „leánykorában”, mikor még nem nyúlt bele az ember a működésébe, azt megtudhattuk volna, ha látjuk, hogyan tör felszínre víz a Vörös-kő-felső-forrásból, ahova már nem vezet turistaút, de a vízfolyást követve, a patakmeder mentén felfelé haladva, reméltük, hogy ezt is megláthatjuk. Az út azonban szinte járhatatlan, és akár veszélyes is lehet a patakmederben és mindkét völgyoldalban keresztül-kasul heverő, gyökerestől kidőlt bükkfák miatt. Valószínűleg egy orkán erejű szélvihar téphette ki a fákat nem is olyan rég. Hiába küzdöttük végig magunkat a nehéz terepen, a vízfolyás egyszer csak eltűnt a völgy mélyén, és a forrás helyét jelölő sziklás-mohos tölcsérszerű mélyedés szárazon tátongott.

A Vörös-kő-forrásbarlang keresése vad, sziklás szurdokvölgyben

De ha már idáig eljutottunk, és időközben alkalmi túratársaink is akadtak, akik szintén a felső forrást kutatták a vad szurdokvölgyben, nem fordultunk vissza, hanem mentünk tovább, a közelben rejtőző, már réges-régóta inaktív Vörös-kő-forrásbarlang felfedezésére. Az eldugott barlang, nevéhez méltóan, vöröses árnyalatú sziklafalban tátong, fent a völgyoldalban, és csak meredek kaptatóval érhető el viszonylag tág nyílása, mely egyre szűkülő, erősen lejtő járatban folytatódik lefelé, az ismeretlenbe.

A már időtlen idők óta inaktív Vörös-kő-forrásbarlang a névadó sziklaóriás, a Vörös-kő falába rejtve

A nagypénteki körtúra a Tamás-kúttól indult, jóvízű forrás egy kulcsosház közelében, a Répáshuta felé kígyózó út mentén. Innen ereszkedtünk le a kék jelzést követve a Lök-völgybe, és még a völgy előtt, alig pár száz méterre a Tamás-kúttól, már rá is bukkantunk a Fekete-len-forrásra: egy kő alól bújt elő egy impozáns sziklafal lábánál, és meglepően bővízűnek tetszett. (Az időszakos karsztforrások, így a Fekete-len-forrás is az agyagpalába zárt, viszonylag kis felszíni kőkibúvású mészkőrögök déli peremén, a mészkő és a vízzáró agyagpala határán sorakoznak.) Az időszakos forrásból egész eleven kis patakocska született, sellőktől, pataksurranóktól hangos csobogása elkísért bennünket a Lök-völgyig, ahol, ahogy mondani szokás, elváltak útjaink, a patak lefelé, mi pedig felfelé mentünk. A Lök-völgy állítólag az Imó-kő-forrásból „kilökődő” vízről kapta a nevét, mely víztömeg, a forrás működése idején, nagy robajjal száguld végig a völgyön, a természet erejének szép példájaként. Ottjártunkkor azonban a völgy gyanúsan hallgatott, a patakmeder szinte teljesen száraz volt, pedig az „Imónak”, a Facebook-ra felrakott videók tanúsága szerint, működnie kellett volna. Sajnos, az Imó-kő-forrás „bedöglött”, mire mi odaértünk, csak egy víztócsa mutatta a forrásszájban, hogy nemrég tényleg működött.

A mélyen hallgató Imó-kő-forrás. Éppen elapadt, mire odaértünk

Mielőtt a hasadékbarlangból kitörne a víz, előtte 2-3 nappal állítólag surrogó, morgó hangot ad, elkezdtem hát fülelni én is, hátha kihallom a barlang sötét odvából ezeket a reménykeltő hangokat, és kiderül, hogy csupán „pillanatnyi elmezavar” okán függesztette fel időszakosan működését az időszakos forrás, és napokon belül beindul megint, de az „Imó” mélyen hallgatott. Vigasztalásul az elmaradt látványért, elindultunk felfelé, a „kövekhez”, hogy a Bükk hegység legszebb kilátópontjairól gyönyörködhessünk a tájban. Ahogy egyre feljebb mentünk, úgy szaporodtak a hófoltok körülöttünk, ami kezdetben még jópofának is tűnt, hiszen némi télre leltünk a nehezen jött tavaszban, ugye, aztán úgy 800 m környékén már összefüggő hómezőben tapostunk, bokáig süppedve a hóban, ráadásul a fennsíkon felhőbe kerültünk, és a látótávolság pár méterre csökkent. A helyzet kilométerek múlva sem változott, a kilátópontokat panorámástul együtt elnyelte a szürke felhő, és mindegy hol álltunk meg, ugyanazt láttuk: tejföl sűrűségű ködbe vesző tájat. Ráadásul még a jelzést is elvesztettük, így kénytelenek voltunk visszafordulni, a hóban hátrahagyott lábnyomainkat követve, és beérni egy kora tavaszi téli túrával a Bükk-fennsíkon, ami élménynek amúgy egyáltalán nem is volt rossz!

Pirosló hunyor (Helleborus purpurascens) a Vörös-kő-völgyben