Posts in Category: Egyéb

A Dél-Bükk időszakos forrásai

A DÉL-BÜKK IDŐSZAKOS FORRÁSAI
Írta: Csabai Ferenc
Még húsvét előtt, nagycsütörtökön és nagypénteken bevettük magunkat a Bükkbe, hogy mi is felkeressük a hegység turistacsalogató időszakos karsztforrásait, és végre lássuk őket, egytől-egyig, „működés közben”. A listán, amit divatos kifejezéssel élve, akár bakancslistának is nevezhetnénk, négy kipipálásra váró név szerepelt: 1. Vörös-kő-alsó-forrás, 2. Vörös-kő-felső-forrás, 3. Fekete-len-forrás és a negyedik, egy forrásbarlang, az Imó-kő-forrás. A Teremtő úgy rendezte el, mellesleg jó oka volt rá, legalábbis hidrogeológiai értelemben, hogy ezek mind ott legyenek, némi túlzással élve, egy kupacban, a Bükk-fennsík déli peremének drámai sziklaleszakadásai, a nevezetes „kövek” (Három-kő, Tar-kő stb.) alatt, Felsőtárkány határában. (Mellesleg e jeles források működését biztosító hidrogeológiai viszonyok a mai napig nem tisztázottak teljes bizonyossággal, így a források megindulásának előrejelzése nagyon bizonytalan. Annyi tapasztalatokból tudható, hogy általában a hegységben, különösen a Bükk-fennsíkon lehulló hó elolvadásának hatására felduzzadó bükki karsztvízszint indítja el őket.) Ha nagyon kilépünk, és bírjuk a szintkülönbségeket, akár egy egynapos körtúrára is felfűzhetjük valamennyit, de mi azért annyira nem siettünk, ha már négy órát autóztunk odáig (meg vissza is, persze), így két napra „dobtuk szét” a híres desztinációkat.

A turisták körében nagy népszerűségnek örvend az időszakos Vörös-kő-alsó-forrás

A Vörös-kő-alsó-forrással kezdtük, a „gejzírrel”, mely megnevezés totálisan téves ugyan, hiszen a legközelebbi aktív gejzírig egészen Izlandig kéne mennünk, de a jobb napokon akár másfél méteres magasságba kilövellő forrás sok turistát gejzírre emlékeztet, nem meglepő módon. Azonban a Bükk talán legnevezetesebb forrása nem volt mindig ennyire látványos, a nagy mutatvány végül is emberi kéz műve, hiszen ha a 70-es években nem építenek be a forrás szájába egy felfelé mutató, szűk, csőszerű nyílást, ami még most, csorbán és ferdén is nagyon természetesnek hat, akkor a Vörös-kő-alsó forrás még mindig csak egy kis forrástóban buzgárként „bugyborékoló” vízfolyás lenne. A nagycsütörtökön nekem éppen derékmagasságig érő forrásig egészen a Vörös-kő-völgy északi végébe, szinte a völgyfőig kell menni, ez Felsőtárkánytól 8 km (ebből 5 km-t erdei vasúttal is meg lehet tenni), széles völgytalpon, amit ilyentájt, kora tavasszal a csobogva suhanó Vörös-kő-patak tesz még hangulatosabbá. Jellemző módon ugyanis a fent listázott források csak most, március-április környékén adnak vizet, úgy 2-3 hétig, hóolvadást követően, ha volt elég hó a télen, márpedig az idén volt, február végén és még március közepén is, ha emlékszünk rá.

A derékig érő Vörös-kő-alsó-forrás turisták nélkül

Hogy milyen lehetett a gejzírként magasba törő forrás „leánykorában”, mikor még nem nyúlt bele az ember a működésébe, azt megtudhattuk volna, ha látjuk, hogyan tör felszínre víz a Vörös-kő-felső-forrásból, ahova már nem vezet turistaút, de a vízfolyást követve, a patakmeder mentén felfelé haladva, reméltük, hogy ezt is megláthatjuk. Az út azonban szinte járhatatlan, és akár veszélyes is lehet a patakmederben és mindkét völgyoldalban keresztül-kasul heverő, gyökerestől kidőlt bükkfák miatt. Valószínűleg egy orkán erejű szélvihar téphette ki a fákat nem is olyan rég. Hiába küzdöttük végig magunkat a nehéz terepen, a vízfolyás egyszer csak eltűnt a völgy mélyén, és a forrás helyét jelölő sziklás-mohos tölcsérszerű mélyedés szárazon tátongott.

A Vörös-kő-forrásbarlang keresése vad, sziklás szurdokvölgyben

De ha már idáig eljutottunk, és időközben alkalmi túratársaink is akadtak, akik szintén a felső forrást kutatták a vad szurdokvölgyben, nem fordultunk vissza, hanem mentünk tovább, a közelben rejtőző, már réges-régóta inaktív Vörös-kő-forrásbarlang felfedezésére. Az eldugott barlang, nevéhez méltóan, vöröses árnyalatú sziklafalban tátong, fent a völgyoldalban, és csak meredek kaptatóval érhető el viszonylag tág nyílása, mely egyre szűkülő, erősen lejtő járatban folytatódik lefelé, az ismeretlenbe.

A már időtlen idők óta inaktív Vörös-kő-forrásbarlang a névadó sziklaóriás, a Vörös-kő falába rejtve

A nagypénteki körtúra a Tamás-kúttól indult, jóvízű forrás egy kulcsosház közelében, a Répáshuta felé kígyózó út mentén. Innen ereszkedtünk le a kék jelzést követve a Lök-völgybe, és még a völgy előtt, alig pár száz méterre a Tamás-kúttól, már rá is bukkantunk a Fekete-len-forrásra: egy kő alól bújt elő egy impozáns sziklafal lábánál, és meglepően bővízűnek tetszett. (Az időszakos karsztforrások, így a Fekete-len-forrás is az agyagpalába zárt, viszonylag kis felszíni kőkibúvású mészkőrögök déli peremén, a mészkő és a vízzáró agyagpala határán sorakoznak.) Az időszakos forrásból egész eleven kis patakocska született, sellőktől, pataksurranóktól hangos csobogása elkísért bennünket a Lök-völgyig, ahol, ahogy mondani szokás, elváltak útjaink, a patak lefelé, mi pedig felfelé mentünk. A Lök-völgy állítólag az Imó-kő-forrásból „kilökődő” vízről kapta a nevét, mely víztömeg, a forrás működése idején, nagy robajjal száguld végig a völgyön, a természet erejének szép példájaként. Ottjártunkkor azonban a völgy gyanúsan hallgatott, a patakmeder szinte teljesen száraz volt, pedig az „Imónak”, a Facebook-ra felrakott videók tanúsága szerint, működnie kellett volna. Sajnos, az Imó-kő-forrás „bedöglött”, mire mi odaértünk, csak egy víztócsa mutatta a forrásszájban, hogy nemrég tényleg működött.

A mélyen hallgató Imó-kő-forrás. Éppen elapadt, mire odaértünk

Mielőtt a hasadékbarlangból kitörne a víz, előtte 2-3 nappal állítólag surrogó, morgó hangot ad, elkezdtem hát fülelni én is, hátha kihallom a barlang sötét odvából ezeket a reménykeltő hangokat, és kiderül, hogy csupán „pillanatnyi elmezavar” okán függesztette fel időszakosan működését az időszakos forrás, és napokon belül beindul megint, de az „Imó” mélyen hallgatott. Vigasztalásul az elmaradt látványért, elindultunk felfelé, a „kövekhez”, hogy a Bükk hegység legszebb kilátópontjairól gyönyörködhessünk a tájban. Ahogy egyre feljebb mentünk, úgy szaporodtak a hófoltok körülöttünk, ami kezdetben még jópofának is tűnt, hiszen némi télre leltünk a nehezen jött tavaszban, ugye, aztán úgy 800 m környékén már összefüggő hómezőben tapostunk, bokáig süppedve a hóban, ráadásul a fennsíkon felhőbe kerültünk, és a látótávolság pár méterre csökkent. A helyzet kilométerek múlva sem változott, a kilátópontokat panorámástul együtt elnyelte a szürke felhő, és mindegy hol álltunk meg, ugyanazt láttuk: tejföl sűrűségű ködbe vesző tájat. Ráadásul még a jelzést is elvesztettük, így kénytelenek voltunk visszafordulni, a hóban hátrahagyott lábnyomainkat követve, és beérni egy kora tavaszi téli túrával a Bükk-fennsíkon, ami élménynek amúgy egyáltalán nem is volt rossz!

Pirosló hunyor (Helleborus purpurascens) a Vörös-kő-völgyben

A Három Kevély. Kora tavaszi körtúra a Pilisben

A HÁROM KEVÉLY. KORA TAVASZI KÖRTÚRA A PILISBEN
Írta: Csabai Ferenc
A Pilis délkeleti nyúlványa, a „Kevélyek” birodalma, mely egészen a főváros határáig nyújtózik, remek gerinctúrát kínál, mindössze 20 percnyi buszozásra Budapesttől. A három Kevély, nevezetesen az Ezüst-, a Nagy- és a Kis-Kevély klasszikus kilátóhelyek a Pilist gyalog járók körében, és ott vannak szép sorban egymás mellett, egy hosszan elnyúló hegygerincen, Üröm és Csobánka közt. Közülük a legnagyobb a Nagy-Kevély, ahogy ez várható is volt a neve után, de ez a sasbérc sem magasabb 534 m-nél, mégis olykor monumentális benyomást kelt kékes-ködös sziluettje, mondjuk, ha éppen a Csobánka felett meredező Oszoly-csúcsról tekintünk vissza rá. Március 15-ei, szenzonkezdő túránk a gerinc bejárását tűzte ki célul, egy közepes erősségű, 15 km-es körtúra keretében, amit az olykor fenyegető, de a fenyegetésüket úgy igazából be nem váltó fellegek alatt sikeresen abszolváltunk. Kora délelőtt Ürömről kaptattunk fel a gerinc főváros felőli végébe, és hamarosan be is értünk az egykori homokkőfejtő udvarába az Ezüst-hegyen. A többszintes, elhagyott bányaudvar különös világa megér egy sétát a meredező falak alatt, a szanaszét heverő kőzettömbök halmait kerülgetve, és ha felveszünk egy-egy darab követ, láthatjuk, hogy kisebb-nagyobb kavicsoktól szemcsés, rendkívül kemény homokkőfajtával van dolgunk.

Az Ezüst-hegyi homokkőfejtő elhagyott udvara

A bányából tovább az első kilátóponthoz, az Ezüst-Kevélyre (425 m) egy hangulatos, bár tájidegen feketefenyvesen átvágva vitt az utunk, mely mellesleg Ezüst-hegyként is ismert, és inkább utóbbi nevén emlegetik. Itt nyílt ki először előttünk a táj: szemben a Budai-hegység vonulatai, bal kézre Budapest egy darabja, a Duna vonalával, lent pedig Pilisborosjenő házai, jobbra pedig a Pilis és a Gerecse távolból felkéklő hegyei.

A Nagy-Kevély modellt áll.

A csúcs mögött, eldugva egy tágas, turisták építette kőkunyhó rejtőzik, kissé már megroggyant, de, ha úgy alakul, menedéknek megteszi. Alig több mint száz méter szintemelkedés után jött a „király”, a Nagy-Kevély (534 m), ahonnan a turistatérkép is szép kilátást ígér. És így is van, pazar a kilátás, és bár a Pilis a Dunántúli-középhegység legkisebb tagja, a Nagy-Kevély kopasz szikláiról nézve szinte óriásinak tűnt ez a közepesen magas röghegység az egymás mögött magasodó vonulatoktól. A körülöttem zizegő hódarában, ami, ugye, jobb volt, mintha eső esett volna, hiába kerestem valamiféle védett kora tavaszi virágot a csúcs környéki nyílt sziklagyepeken, nem találtam egyet sem, csak hóvirág akadt, itt-ott nagyobb foltokban, jelezvén a borús, őszies időben, hogy, a látszat ellenére, azért már tavasz van.

Hóvirágcsokor a Kis-Kevélyen.

A Kis-kevélyre (461 m) a Kevély-nyergen keresztül vezet a jelzett út, és lent a nyeregben, ahol a turistautak egybefutnak és kiindulnak, és ahol a 90-es évek elején még állt egy turistaház, míg le nem égett, de a romoknak mára már szinte nyom sincs, pihenhetünk is egyet, mielőtt megostromolnánk a következő csúcsot. Mi is megálltunk itt, behúzódva egy esőbeállóba, és vártuk, hogy a hódarát felváltó gyenge eső elálljon. Nem kellett sokáig várni az indulásra, úgyhogy jöhetett a következő etap, a Kis-Kevély. Innen már látszott az út vége, a Csobánkát vigyázó meredek Oszoly-szikla fehér mészkőtornya, ahová sáros, csúszós erdei utakon vezetett az út, nem csoda, hiszen pár napja még hó volt itt, és a lassú olvadás alaposan átitatta a földet. A visszaút nagy szenzációja, és egyben a körtúra utolsó látnivalója a Teve-szikla nevű különös sziklaképződmény volt, ahová a Kevély-nyereg érintésével ereszkedtünk le, itt-ott sáros szekérutakon csúszkálva lefelé. A Pilisborosjenő határában, egy hajdani murvabánya udvarában meredező híres sziklatornyok egyike kimondottan tevére hasonlít, de csak egy bizonyos szögből nézve. A Teve-szikla anyaga is dolomit, akárcsak az a málló, porló anyag, a „murva”, amiből kipreparálódott, köszönhetően annak, hogy a sziklát alkotó kőzetet kovás, forróvizes oldatok járták át, amitől mintegy megkeményedett.

A híres Teve-szikla. (Bár, ha jobban megnézem, én két tevét is látok.)

Bár végig lógott az eső lába, és az ígért kevés napsütés is elmaradt, azért hangulatos, jó kedélyű túra volt, ami szezonkezdetnek nem is rossz.

Kora tavasz a Mecsekben

KORA TAVASZ A MECSEKBEN
Írta: Csabai Ferenc
Ilyentájt, kora tavasszal, mikor acélosan tiszta reggeleken kicsap a medvehagyma illata a hűvös és párás völgyekből, na, ilyenkor érzi az ember, hogy jó helyen van, ha ott van, ahol lennie kell, történetesen a Mecsekben. Mert mi, bizony, március 15-én a Mecseket jártuk, mély völgyeit, lapos gerinceit és az erdő sűrűjében el-elvesző szerpentinjeit, és próbáltuk mind az öt érzékszervünkkel magunkba szívni, amit e szelíd középhegység márciusban megadhat nekünk.
A túrát Mánfa Sarlós Boldogasszony tiszteletére emelt, eldugott kis középkori templomával kezdtük, körbejártuk, megtapogattuk a falait, belestünk résein, és élveztük különleges kisugárzását.

Mánfai Sarlós Boldogasszony templom

Innen indultunk aztán tovább, be a sűrűbe, hogy felkapassunk Baranya megye legmagasabban fekvő településére, az alig pár megmaradt házból álló Vágotpusztára (403 m). (Előtte még azért tettünk egy kis kitérőt a Kőfejtő-kút vad sziklafalához, melynek tövében mohos köveken patak bukdácsol le a völgybe.)

Útban a Kőfejtő-kút felé

Vágotpusztán, a hegytetőn a forradalom leverését követően 56-os gerillák is bujkáltak, a „mecseki láthatatlanok”, akik legnagyobb fegyvere a túlerővel szemben terepismeretük volt, míg végleg ki nem füstölték őket, helyi „nyomkeresők” készséges közreműködésével.

Vágotpuszta

Vágotpusztáról a Lóri erdészházig egy mély völgy oldalában ereszkedtünk le, a fák között mindenütt a Mecsek ikonikus növényének, az örökzöld szúrós csodabogyónak terebélyes bokrai tenyésznek, piros bogyókkal díszesen. Miután kifújtuk magunkat az erdészház körüli tisztáson, „erőltetett menet” következett, 6 km egy óra alatt, hegyre fel, hegyre le, hogy még időben leérjünk a Nagy-Mély-völgybe, ahol a bővizű – három vastag cső ontja egyszerre a hideg karsztvizet – Kánya-forrásnál ejtőztünk, és hagytuk, hogy át- meg átjárjon bennünket a hely medvehagyma-illatú szelleme. Nehezen indultunk innen tovább, az igaz, de várt még ránk a körtúránk ékköve, a Meleg-mányi—völgy híres vízesése, a mésztufalépcsőkön átbukó patak látványa. Szerencsére, vízbőség volt, ahogy az megszokott tavasz elején, így volt mit megcsodálni, lefotózni.

Anyák-kútja

Innen a Petnyák-völgy oldalában mentünk tovább, hogy megnézzük az Ágnes-vízesést, a Mecsek egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb sellőjét.

Ágnes-vízesés

A Kőlyuk néven számon tartott barlang volt az utolsó jegyzett látnivalónk, közel a völgyfőhöz, amit természetesen mi sem hagytunk ki. Igaz, hogy a barlang bejáratát lezárták, de a szűk sziklafolyosónak, ami a barlang szádájához vezet, megvan a maga fílingje, a mohos és borostyánnal befutott hűvös falak, itt-ott nyelves levelű gímpáfránnyal megspékelve, mesebeli látványt nyújtanak valóban.

Aranyos fodorka

Summa summarum: 18 km 8 óra alatt, 3 teli szatyor medvehagyma a kézben. Így jártuk hát az erdőt a Mecsek kellős közepén, nyíló virágok között, változó fellegek alatt, jó hangulatban. (A képek többsége túratársunk, Pipicz Dávid szemét dicséri.)